Marci cica emléklapja.

Kedves Látogatóm !   

Köszönöm, hogy ellátogattál a honlapomra. Engedd meg, hogy bemutatkozzam : Marcica, azaz polgári nevemen M. Marcell vagyok. A cicák között gondolom ritka eseménynek számít, hogy valaki a hálózaton részletes bemutatkozással a nagyközönség elé lépjen, én most erre teszek kísérletet.

Valamikor 1997 nyarán születtem, a gazdáim udvarába betévedt, árva kis cicaként fogadtak be kb. 2 hónapos koromban a Kedvenc nevű testvérkémmel együtt, aki újabb 2 hónap elteltével ezt követően egyszer csak eltűnt és sajnos azóta sem lett meg. Amíg megvolt, addig engem Fickónak hívtak, de utána Marci lettem. Ez a név jobban is illik hozzám, azt hiszem még cicásabb is. A szüleim sajnos ismeretlenek. Már kiskoromban is igen eleven, kitűnő vadászhajlammal rendelkező cica voltam, rendszeresen hoztam haza ajándékba az általam fogdosott különböző egereket, madarakat, gyíkokat, kígyókat, azaz a kicsi koromhoz képest is igen ügyes vadásznak bizonyultam a gazdáim szemében és ezen a jó szokásomon azóta sem változtattam. Mindezek mellett mindig is igen jól tartottak és tartanak a gazdáim ma is. Kedvenc ennivalóim a szokásos Kitekat, Whiskas, stb. termékek közül kerülnek ki. Külön lehet nekem kedvezni a cicák számára általában nagyon ritkán, vagy szinte egyáltalán nem elérhető finomságokkal, mint pl. a csoki, a tejszínhab, a Túró Rudi, a sült kiskolbász és még többféle nyalánkság is, minek következtében a 4 kg súlyom miatt is néhányszor Bödönkének, Gombóckának és hasonló kövér egyénekkel kapcsolatban használatos neveken is szólítanak.

Sok kedves történet, élmény fűződik már hozzám a gazdáimmal együtt töltött évek következtében, ebből mesélek majd néhányat. Mivel a gazdáim eléggé közismert emberek, az ismerőseik között szóba kerülök sokszor én is, azaz elég nagy népszerűségnek örvendek. A lakókörnyékünkön is sajnos jönnek - mennek, cserélődnek a cicák, de én nem nagyon szoktam az úttesten futkorászni és általában félek és kerülöm az idegeneket, így velem ilyen halálos végű közlekedési cicabalesetnek szerencsére kevés az esélye. Kedvenc tartózkodási helyem a bejárati ajtó előtti lábtörlő, nyáron a virágoskertben heverészem, a tuják alatt, vagy a kosaramban. Este és éjjel pedig jópárszor beengednek a lakásba, különösen télen, de egyébként alapesetben kint élek az udvaron.

Viszonylag barátságos vagyok a cicatársaim felé, volt olyan, hogy az udvarunkon egyszerre négyen - öten is zsúroztunk. Néha azonban - különösen éjjel - cicaviadalra is sor kerül, aminek az álmából felvert, morcos gazdám megjelenése vet véget sokszor, aki szétkerget bennünket. Szerencsére nem nagyon szoktam verekedni, mivel fél éves koromban ivartalanított az állatorvosom, kicsi, de azóta már teljesen helyreállt műhibával, amiről még mesélek.

Mint minden cica, én is szeretek a gazdáimhoz dörgölőzni, sündörögni körülöttük, ezért is sokat vagyok ölben, illetve engednek be a lakásba, ahol az íróasztal alatt volt a törzshelyem. Ezen utóbbi hely sajnos megszűnt, mivel új bútorokat vettek a gazdimék és átrendezésre került a szoba, így ki kell választanom és megszoknom egy új helyet. Ahova szigorúan tilos felmennem, azok a fotelok és a szőnyeg. Ugyanis a cicaszőrt azt valamilyen okból - nem tudom miért - valahogy nem szeretik a lakásban. Mielőtt bejöhetek a szobába, sajnos egy cicaszemmel eléggé kellemetlen műveleten kell átesnem : ez pedig a lábmosás. Az úgy történik, hogy ölbe vesznek, folyó víz alatt lemossák és utána ruhával letörölik a talpacskáim, amit én eléggé berzenkedve szoktam fogadni. Ugyanis a vizet azt nem igazán szeretem, mosdani nem vízben, hanem csak nyalakodva, cicásan szoktam. A lábmosás mellett néha a szemeim is megtörlik, amit utána élénk fejrázással veszek tudomásul. Szerencsére a lakásban futkosni, ugrabugrálni, kapirgálni nem szoktam. Leginkább leheveredem a helyemre, azaz bebújok a sátramba és ott fekszem sokszor reggelig. Néha ugyan felmegyek a lépcsőn az emeletre és birtokba veszem az egész házat, de odafent is csak leheveredem előbb - utóbb. Nagyon nyugodt viselkedésű cica vagyok a lakásban.

Életemben összesen háromszor voltam cicaorvosnál, abból egyik a műtétem volt 1998 januárjában, fél éves koromban. Ezen utóbbi esetben sajnos egy eléggé alpári műhibát vétett az orvosom. Ugyanis ivartalanítás céljából mentünk hozzá, ő pedig nem vette észre, hogy fiúcica vagyok és emiatt feleslegesen vágta fel a hasam. Igen mérgesek is voltak emiatt a gazdáim, ahogy utólag megtudtam, hogy egy, a fiúcicáknál sokkal könnyebb műtét helyett feleslegesen a lánycicáknak szóló műtéten is át kellett esnem. Azonban hamar helyrejöttem, mert igen lelkiismerettel és félve ápoltak, nem engedtek ki a hideg télbe a gazdáim. A második és harmadik esetben kötőhártya-gyulladás miatt kellett orvoshoz fordulnom, akkor tablettákat, szemcseppet kaptam és ölbe véve, kamillával borogatták a szemeim a gazdáim. Éreztem, hogy igen törődnek velem és fontos vagyok nekik, ami igen jólesett.

Eddigi életem során csak egyszer sikerült igen nagy ijedelmet és szomorúságot okoznom gazdáimnak. Az történt ugyanis 1999 júliusában, hogy elmentem zsúrozni az egyik délután és még másnap délután sem jöttem haza. Közben a gazdám egy hozzám igen hasonló színű és formájú elgázolt cicát látott egy hozzánk közeli úton és aznap nagyon szomorúan ( azt hitték, hogy én vagyok ) el is temették az út mellett azt a szerencsétlenül járt cicát, hogy ne tapossák szanaszét az arra járó kocsik. Mindvégig azt hitték, hogy én vagyok, aki szerencsétlenül járt, meg is sirattak. A kellemes meglepetés csak másnap délután érte őket, amikor én sárosan, bozontosan, tele bogánccsal, éhesen, miákolva egyszer csak mégis hazaverődtem. Semmim nem volt eltörve, nem voltam sérült. Akkor nagyon sikerült ráijesztenem a gazdáimra és azóta soha nem tűntem el 24 óránál hosszabb időre itthonról zsúrozni. Néha azt kérdezik egymástól a gazdáim, hogy ugyan hova tudok én elkavarni zsúrra, amikor itthon van a legjobb dolgom. Én azonban néha eljárkálok mégis, átmászom a szomszédék udvarára és a távolabbi üres telekre. Legtöbbször azért, mert az elhanyagolt telken könnyen lehet vadászni és egeret fogni, amit szeretek.

Az átlag cicákhoz képest úgy érzem eléggé jó vagyok a vadászat területén. Fogok egereket, gyíkokat, sőt néha egy - egy figyelmetlen madár sem jelent gondot nekem. Néha előfordul, hogy csúnya nagy patkányokat is hazahozok és azokat is olyan ügyesen kapom el, hogy mindeddig egyetlen harapásnyom nincs a pofácskámon, pedig köztudott, a patkány az eléggé harapósan szokott védekezni. Más esetben pedig az udvarunkon alacsonyan szálló fecskék közül kaptam el egyet, amiért ki is kaptam, mert azokat nem szabadna bántani, de sajnos ezt én cica létemre nem értem meg. Sajnos ezen utóbbi esetben a gazdim későn vette észre, hogy megfogtam, így nem tudta már megmenteni a madarat. A fecskefogáshoz tartozik egy igen emlékezetes történetem. Történt egyszer, hogy a garázsunk padlására berepült egy fiatal fecske. A gazdim hasztalan próbálta kihajtani onnét, nem tudta. Már a madárvédőknek is szólt és csak próbaképpen vitt fel engem a padlásra. A feladatot én kb. 5 perc alatt megoldottam: röptében kaptam el a madarat, amit persze a gazdim sajnos azonnal vett is ki a számból. A fecske nem sérült meg, utána el is tudott repülni. Ezen műveletem egy nagyon emlékezetes eseményként vonult be a történelmembe. A garázspadlásra egyébként azóta is fel szoktam futni a hosszú aluminiumlétrán néha, sőt, az is előfordul, hogy a háztetőn kóricálok, magam sem tudom igazán mit keresek ott. Azt szokták rám mondani ilyenkor, hogy : "Cica, mit keresel ott fent?" Amit ellenben sokszor nem értek, hogy a gazdáim miért szörnyülködnek, amikor a számban hozom haza a gazdáját szerető, hűséges cica módjára a kis egereim és egyéb kis zsákmányállataim, amiket fogtam, nekik ajándékba. Pedig én olyan örömmel hozom és adom ! Tehetek én arról, hogy utána nem tudom cica létemre a nyomokat, a madártollat eltakarítani a teraszról, vagy a fűből ?

Nagyon szeretem, ha gazdáim velem vannak, kint kertészkednek és akkor természetesen én is segítek. Mindig ott sündörgök körülöttük és vigyázni kell rám, hogy meg ne üssön a kapa, vagy el ne vágja a metszőolló a bajszom. Ilyenkor azt szokták mondani, hogy én is segítek nekik a munkában. A cica akkor boldog, ha a gazdija törődik és együtt van vele. Szerencsére nem szoktam ugrálni fel és le a fákra és a virágokat sem szoktam kitörni a kertben. Azt mondják rám, hogy egy ilyen jólnevelt cica egy ajándék és megszépíti a gazdija életét. Ennek sokszor jelét is adják nekem. Mindig jut egy - két finom falat és kóstoló az éppen főzés, sütés alatt álló ebédből, vacsorából, ha kérek belőle a kinti ablakpárkányról, hangos nyivákolással. Néha pedig kézből, azaz kiskanálból kapom a tejszínhabot és az egyéb, nagyon ritka finomságokat.

Mindenképpen meg szeretnék még említeni egy fontos dolgot az életemben, ezek pedig a naponta a dél körüli órákban rendszeresen énekelt operaáriák. Hogy miről van szó? Én egy gazdáját szerető, hűséges cica vagyok és amikor ő elmegy itthonról a boltba, vagy máshova, rendszerint az utcaajtó körül szoktam várni rá, hogy mikor jön már haza. Amikor meglátom közeledni, akkor rendszerint élénk és hangos miákolásba fogok, mert ha szépen szól az előadásom, akkor mindig szoktam kapni valami finomságot a boltból : Túró Rudit, mogyorós csokit és hasonló finomságokat. Emiatt nevezte el a gazdim ezen előadásaimat Túró Rudi-áriának. Tervezi azt is, hogy a csodálatos hangomat egyszer még rögzíti is a telefonjára, különösen, amikor a lábmosásom miatti nemtetszésemnek szóbeli tiltakozással adok hangot. Ugyanis normál esetben ha a fülemhez teszi a telefonját, nem szoktam megszólalni, emiatt folyamodik ilyen ravasz trükkhöz.

Az idegenekkel nehezen barátkozom, ezért mindig itthon szoktam maradni, ha a gazdimék elutaznak pár napra, akkor is. Ez esetben a szomszéd néni szokott rólam gondoskodni. Erre mondjuk, hogy cicaügyeletet tartanak. Vele már eléggé összebarátkoztam. Soha nem felejtem el azt sem, hogy pár éve, amikor például a gazdim főiskolára járt, összegyűlt nálunk két másik évfolyamtárs, mondván azt, hogy közösen felkészülnek a számvitel vizsgára. De mivel mindhármuknak volt cicája, a kettős könyvelés és az időbeli elhatárolás helyett egymás cicáinak étkezési szokásaivá módosult a közös tanulás és felkészülés beszédtémája és gondolom talán a vizsgakérdések is, mert egyikük sem bukott meg.

Nemrég részt vettem a Whiskas országos íztesztben. Aluminiumtasakos cicaételeket kellett megkóstolni, a gazdim etetési naplót vezetett róla és visszaküldte. Jutalomképpen kaptam egy névre szóló levelet és egy lila színű takarót a Whiskastól.

Végül pedig, kedves Olvasóm, gondolj Te is arra, hogy milyen sok árva, jobb sorsra érdemes cica és kutya vár szerető gazdira. Az alábbiakban ajánlok egy - két címet, ahol nézz körül és ha az életed megszépíteni szeretnéd egy - egy ragaszkodó társsal, pajtással, ott nagy választékot találsz és nem utolsósorban sok érdekes olvasnivalót is. A döntésed azonban felelősséggel hozd meg, mivel élőlényt veszel magadhoz, akiről gondoskodnod kell. Ne feledd : "Egyszer és mindenkorra felelős leszel azért, amit egyszer megszelídítettél."
Sajnos manapság az árva állatok irányában semmilyen műsor nincs a televizióban, a korábban havonta rendszeresen jelentkező Állatok védelmében és a Gazdit keresünk c. adások, valamint Kéri Kitty műsora az RTL Klubon is megszűntek. Az általam ajánlott címek :

Ha állatvédelmi célokra szeretnél adományt tenni, vagy a személyi jövedelemadód 1 %-át felajánlani, mindenekelőtt két címet ajánlok :
  • Alapítvány a Budapesti Állatkertért - itt már akár évi 5 000 Ft befizetésével is lehetsz állatkerti nevelőszülő, amiről az Állatkert díszes oklevelet is ad. Az én gazdáim például éveken keresztül Sheriffet és Sárit, a két nagy grizzlymackót fogadták örökbe. A fajtájukat Magyarországon egyedül képviselt mackó testvérpár 2008. tavaszán, hosszú, szép és szeretetben eltöltött életük végeztével, öregségben elhunyt. Sári jelenleg kitömve a veresegyházi Mogyoródi utcai iskola aulájában megtekinthető. Sheriff pedig ugyanígy a Fővárosi Állatkertben.
  • Veresegyházi medveotthon - több, mint 40 mackó és sok farkas is él a menhelyen.

2013 nyara: Elmúltam 16 éves. Idős korom ellenére még köszönettel jól megvagyok, szerető gazdáim körében, bár a meleg nyár most megvisel.
Marci cicánk közel 17 év szeretetben együtt töltött idő után 2014. április 23-án, végelgyengülésben, rövid szenvedés után az örök egerészőmezőkre távozott. Földi maradványait másnap találtuk meg és a kertünkben helyeztük örök nyugalomra, ahol élt.
Emlékét szeretettel megőrizzük: a bánatos gazdik.


A továbbiakban pár képet láthatsz rólam


Az egyéves születésnapomon.

Éjjel a kerítés tetején

A névnapomon, csokornyakkendőben.

Úgyszintén a névnapomon

Nagyon meleg van! Csak el ne botoljon bennem valaki...

Üdvözlet a kosaramból.

Rózsaültetés előtt a kedvenc gödrömben.

Úgyszintén a kedvenc gödrömben bújócskázom.

Szeretek a lépcsőn feküdni...

.. illetve a lépcső előtti szőnyegen.

Takaró nélkül a szőnyegen...

.. és a kedvenc cicás törölközőm alatt.

Nekifeküdtem a kerti munkáknak...

.. itt úgyszintén.

Jó a bokrok között hemperegni.

Kedvenc helyem az előkertben, a faháncsokon a földön.

Télen ebben a cicasátorban alszom idebent.

Nyáron pedig az egyik kedvenc helyem a tuja alatt.
Vissza a főlapra